A Magyar segítség Macedóniában
A Magyar segítség Macedóniában – Szkopje
A város bemutatásánál nem terveztem többet, de ami Szkopjéban a múzeumban történt, arról mesélnem kell.
A legtöbb embernek fehér folt a térképen Macedónia. – Nekünk is az volt.- Éppen ezért látogattunk el néhány napra, hogy többet megtudjunk a kultúrájáról, és úgy magáról az országról. De amit legkevésbé sem gondoltam volna, hogy az első Macedón állampolgár, aki hozzánk szól, magyar nyelven teszi.
Kora reggel megérkeztünk Szkopjéba, a fővárosba, és elsőként a Városi Múzeumba néztünk be.
Fotó: Bojan Rantasa
10 perc nézelődés után odafordult hozzánk a teremvezető, és megkérdezte magyarul, hogy tud e segíteni. Persze az első másodpercekben szó nélkül álltunk a ledöbbenés miatt, de természetesen azt válaszoltunk, hogy ne fáradjon miattunk, csak szétnézünk. Mire ő azt mondta, hogy szívesen segít, és elkezdett körbevezetni minket a termeken, és kiváló magyarsággal mesélt, hogy mit kell tudni az országról, illetve a múzeumban található dolgokról. Egyébként ő Macedón állampolgár, de valamelyik felmenője magyar, és ezért tanulta meg ilyen jól a nyelvünket.
A Városi Múzeumban sok mindent megtudtunk Macedóniáról. Magunk is elcsodálkoztunk, hogy mennyit. Szóljon ez tanulságul minden városnézőnek, hogy a múzeumlátogatás igen is szükséges.
Elérkeztünk a múzeumban egy olyan teremhez, amely a nagy Szkopjei földrengést mutatta be, amiről előtte semmit sem tudtam. –Azt sem, hogy volt egyáltalán.- Történt ugyanis 1963-ban a fővárosban, hogy reggelre virradóan hatalmas földrengés rázta meg a fővárost. 200 000 ház súlyosan megrongálódott, a város épületeinek 75 százaléka nagy károkat szenvedett, vagy összedőlt. Néhány ember ki tudott menekülni a házából, ki köntösben, ki törölközőben, ki pedig takaróban.
Ezután egy mondhatni nemzetközi összefogás született a város újjáépítéséért, amelybe 78 ország vett részt. Még Amerika is benne volt. De, ami a legnagyobb meglepetést jelentette, hogy Magyarország milyen aktív résztvevője volt ennek az összefogásnak. Erről rengeteg fénykép is tanúskodik, ami egy nagyobb terembe volt berendezve.
Több terem is volt, ami csak ennek a földrengésnek, és az utána következő életnek az emlékeit szemléltette. Ott álltunk és csodálkoztunk, és ahogy egyre több megörökített emléket láttunk a magyarok jelenlétéről, úgy éreztünk magunkat egyre büszkébbnek is. Büszkék voltunk arra, hogy magyarok vagyunk.
A Macedónok hálából több utcanevet is elneveztek magyar hírességek nevéről, mint Liszt Ferencről.
Ezzel is köszönték meg a segítségünket, ami igazán elismerő. Az összefogást a magyar újságok, mint pl. a Szabad Szó is megírta. Sok szidalmazó szót hallani országunkról, pedig ha utána járnánk, rengeteg mindent találnánk még, amire büszkék lehetünk, mi magyarok.
Különböző szeizmográf berendezést is találni itt, amivel próbáltak felkészülni az esetleges földrengésekre.
Van egy kis "demo-box" is összerakva, amivel ki tudjuk próbálni, hogy milyen apró rezgéseket is észlel a szeizmográg, mint pl. a halk lépteinket.
Egy Európa térképet is látunk, ami pontosan szemlélteti, hogy más országokban mennyire volt érezhető a földrengés, ami itt történt.
Szemléltették többek között azt is, hogyan nézett ki egy átlagos szoba a földrengés után. Ki volt állítva egy nagy kukta-kocsi is, amiben az ételeket készítették az otthon nélkül maradt embereknek, illetve a segítőknek. Láthattunk képeket is arról, hogyan voltak ideiglenesen elszállásolva ezek az emberek.
Azt is megtudtuk, hogy a Városi Múzeum, amibe most vagyunk, a földrengés előtt egy vasútállomás volt. Erről az udvarban található összeroskadt óratartó oszlopok tanúskodnak.
Meghökkenve, de egyben büszkén távoztunk a múzeumból. És azt hiszem, hogy nyugodtan mondhatom, hogy ennyi mindent még egy múzeumban sem tanultam, mint itt.
A földrengés, ami itt volt, az igazán elszomorító, de azt viszont jó volt látni, hogy ennyire összefogott a világ, hogy segítséget adjon. Az pedig, hogy ennyi Magyarországgal kapcsolatos képeket láttunk nagy büszkeséggel töltött el minket.
Emiatt, és mert a teremvezető ilyen rendes és kedves volt, úgy érzem, hogy legalább annyi köszönettel tartorozom, hogy megosztom ezt az élményt.